prettycolors:

#e6191d

prettycolors:

#e6191d

na ezt nevezem kibaszasnak… (meg atgondolatlan varos- es uthalozat-tervezesnek) …ezzel egyutt.

na ezt nevezem kibaszasnak… (meg atgondolatlan varos- es uthalozat-tervezesnek)ezzel egyutt.

(Source: secfromdisaster)

(Source: secfromdisaster, via nadekiez)

csak ugy mondom,

torokorszagot es romaniat az europai orszagok koze soroljak, magyarorszagot nem…

eightninea:

Möbius —

eightninea:

Möbius —

(via torojo)

sutyerak:

l3v3e:

Mármint melyik szakma?!

basszakma, vagy ne basszak ma

sztem elete kudarca az, hogy topless dj-kent sajnos nem johet dubajba… (pedig probalkozott szegenyem…)

sutyerak:

l3v3e:

Mármint melyik szakma?!

basszakma, vagy ne basszak ma

sztem elete kudarca az, hogy topless dj-kent sajnos nem johet dubajba… (pedig probalkozott szegenyem…)

A mai nap első kézzel fogható vigasza

oruletesbringagep:

v1ccelszbolondozol:

a sör a hűtőben, ami még tegnapról maradt.

Ugyanez pizzával.

tegnap direkt kettot csinaltam. sor meg szerencsere mindig van. es Morgan Kapitany is

prettycolors:

#d92629

prettycolors:

#d92629

drrestless:

Portrait (241): Imogen Cunningham & Ansel Adams, 1975 (ph. Allan Ross)

drrestless:

Portrait (241): Imogen Cunningham & Ansel Adams, 1975 (ph. Allan Ross)

(Source: chimneyfish, via msspica)

midcenturymodernfreak:

1970s United Airlines DC-10 - Via

midcenturymodernfreak:

1970s United Airlines DC-10 - Via

prettycolors:

#fd1767

prettycolors:

#fd1767

prettycolors:

#ff9100

prettycolors:

#ff9100

poppoppopblowblowbubblegum:

a view of sour, lebanon from the air.

most egy kicsit irigy vagyok mindenkire, aki

poppoppopblowblowbubblegum:

a view of sour, lebanon from the air.

most egy kicsit irigy vagyok mindenkire, aki

(via all-about-lebanon)

Terék Anna: külFÖLD

morningpoetry:

A Puskinban sírtam először
Pesten,
valami buta filmre ültem be, 
nevetséges vígjátékra, 
másra nem volt már jegy, 
másra nem volt már pénzem, 
és nevetett a moziban ülő másik hat ember. 
Hosszú könnyeim 
lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig 
egészen a dekoltázsomba. 
már sírva kértem a jegyet, 
a kasszánál a nő nem nézett a 
szemembe, 
s ennek először végre örültem, 
mert akkor még kerestem a tekinteteket 
Pesten. 
Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán, 
hogy mégis mi fáj? 
Vagy ha legalább néznek rám. 
nekem évek kellettek, hogy 
rájöjjek 
itt még csak vendég sem vagyok, 
hanem csak társadalmi probléma 
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka. 
S egy problémának jobb ha 
nincsenek könnyei, szemei. 
Tűrni kell. (?) 
A villamoson, 
ha kanyarodik vagy ha finoman fékez, 
itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak, 
nem érintik a vállukat, 
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások. 
Pesten nem nézik a férfiak a nőket 
pont úgy lesnek ránk, 
mintha szégyellni kéne magukat, 
mintha a nők nem tudnák, 
mintha a nőket nem is kéne nézni, 
s csak a munkások füttyentenek 
kötelességből 
a nők után. Pesten 
furcsák a férfiak és furcsák a nők. 
Aztán sírtam én szinte 
mindenütt Pesten: 
a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben 
a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren, 
a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán, 
az Astoriánál esőben, 
a Városligetben napsütésben. 
A tekintetek mindig elsiklottak mellettem. 
ebben a városban nincsenek tekintetek, 
ebből a városból nem lehet kitekinteni. 
Menekülni kéne, 
de látni sem lehet innét a kiutakat. 
Aztán lassan a hosszú könnyek 
egészen rövidek lettek, 
ma már úgy nézek szemekbe, hogy 
nem keresek válaszul 
tekinteteket, 
már nem nevetek ki 
„leszerbezéseket”, 
megelőzendő: 
nem mondom honnan jöttem, 
mert nem tudom hová tartsak 
és hogy kihez tartozzak. 
ők szeretnek folyton választani, 
lehet, én mégsem vagyok 
magyar? 
Nekem már nincs szép 
középzárt e betűm, 
kezd eltűnni az akcentusom, 
csak pár beékelt 
szerb szó és káromkodás 
jelzi, hogy nem vagyok 
„teljesen magyar”, 
rajtam már nem látszik, 
hogy „szakadt júgó” vagyok, 
rólam nem tudja senki, hogy 
nem tudok vízum nélkül utazni, 
s hogy az országhatáron 
az összehajtogatott 
alsóneműmet 
is darabonként átnézik. 
Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba. 
a lábnyomaimat a sár is visszadobja, 
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét, 
már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás, 
már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér 
egy liter tej, 
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek 
és félek ha férfiak egymást verik az utcán. 
Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor 
bárhol sós perecet venni, 
hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni, 
hogy az épületek nem is olyan magasak, 
engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt. 
Nekem nincs saját hivatalos nyelvem, 
és csak kevert kultúrám van. 
itthon már idegen vagyok, 
odaátmindig szerb maradok. 
Nekem már mindegy milyen nyelven 
kérem a kenyeret a boltban, 
s hogy a szeretőm magyarul mondja-e 
hogy kellenék neki. 
Nekem már mindegy, hogy decemberben 
van-e karácsony, 
s hogy hanyadikára esik újév. 
nekem már mindegy, 
nemzetileg hova sorolnak. 
Pedig jó lenne végre valahol 
valóban külföldinek lenni.